Amikor a hold a legfényesebben
világít és a hegyek felől tiszta szellő száll
alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére;
ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm
ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és
csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.
Valaha ember voltam én
is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad
akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes
takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt,
színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt
és nőtt, s egyszercsak elért engem is és beborított
fényével, melegével, végtelenségével.
Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is
álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón
itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam,
messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország
lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek
végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság,
várakozás és néha visszatérés az emberek
közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött,
és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek...
Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer
év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel.
Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.
Nekem könnyű a
várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges.
Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám
vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.
Könnyen megismersz, mert
már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz,
mert fény vagyok, messze világítok, túl
a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám
is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.
Pontos légy, mert várok
rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott
kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél,
de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem
égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.
Ha eljössz, megfogjuk
egymás kezét és soha többet nem engedjük el.
A megelégedettség érzése a befejezett dolgokból származik, befejezetlen ügyeid pedig szétszórják az energiád. Törekedj lezárni mindent, amit elkezdtél, és ez még inkább vonatkozik minden lezáratlan kommunikációra, érzésre, fájdalomra, legyen az két perces vagy tízezer éves.
Arcodat őrzi az arcom
Kezedet őrzi kezem
Léptedet őrzi a léptem
Szemedet őrzi a szemem.
Lélegzeted a lélegzetem.
Más értelme van minden szónak,
Más jelentést hord minden hang.
Más vagyok én is, mint aki voltam,
Más, mióta nem vagy nekem.
Másképp üt a szív és az óra,
Másképp zeng egy húr, hogyha zeng.
Más a válaszom és a kérdés,
Más, mióta másnak szól.
Tegnap még más szemmel néztem,
Egyszerű volt, ami volt,
Most életem foltokban áll.
Arcodat arcomban hordom,
Titkodat hang nélkül mondom,
Léted a semmiben oldom szét.
Arcodat őrzi az arcom
Kezedet őrzi kezem
Léptedet őrzi a léptem
Szemedet őrzi a szemem.
Lélegzeted a lélegzetem.
„A szenvedély miatt az ember nem tud enni, aludni, dolgozni,
megnyugodni. És sokan megijednek tőle, mert amikor megjelenik, összetör
minden régit, ami az útjába kerül.
Senki nem akarja szétrombolni az életét. Ezért sokan távol tudják
tartani maguktól ezt a veszélyt, és képesek fönntartani egy olyan
házat, amely belülről már rothad. Ők a tudatosság mérnökei.
Mások épp az ellenkezőjét gondolják: gondolkodás nélkül átadják magukat
a szenvedélynek, és azt várják tőle, hogy minden problémájukra
megoldást nyújtson. Kedvesükre hárítanak minden felelősséget, neki
hálásak, ha boldogok, és őt hibáztatják, ha boldogtalanok. Hol a
fellegekben járnak, mert valami érthetetlen csoda történt velük, hol
meg teljesen letörtek, mert valami váratlanul mindent összezúzott
körülöttük.
Menekülni a szenvedély elöl, vagy vakon engedelmeskedni neki - melyik hozzáállás a kevésbé pusztító?
Nem tudom.”
Csendes az éj, az égen ezer csillag.
A Hold égi útján felfelé ballag.
Telt arca fentről a Földre mosolyog,
Benéz az ablakon, szeme ránk ragyog.
Hűvös az éj, gyere bújj ide mellém!
Én vigyázom álmod ezen az estén.
Csendes már minden, a nappal véget ért,
Helyét az estnek adta, aludni tért.
Bújj ide hozzám és hunyd le a szemed.
Felejts el mindent, én fogom a kezed.
S ha hallod majd a csengettyűk dallamát,
Feltárom előtted lelkem kapuját.
Valahol messze, egy manó útra kel,
S az Éj-Tündér most csak nekünk énekel.
Hallgasd csak Kedves, milyen szép ez a hang,
Hallod már Te is, hogy cseng a kisharang?
Hát hunyd le szemed és Te is láthatod
Az előttünk nyíló mesés világot,
Ahol ezer csoda és varázslat vár,
Szoríts magadhoz, gyere, induljunk már.
Nézd csak, ez az a hely, ahol minden más.
Itt nincs Rossz, nincs Harag, semmi rohanás.
Ez egy sziget, a Vágyak Birodalma:
Lelkemnek mélye, az álmok világa.
Ez az a hely, amit magamban hordok.
Ha Rád gondolok, mindig itt vagyok,
Együtt Veled; mert Rólad szól az álmom.
Náladnál fontosabb nincs e világon!
Senki más nem látja, nem ismerheti,
Álmaim kapuját fel nem törheti.
Mások előtt e helyet zárva tartom,
S a kulcsát most Tenéked átadom.
És lesz egy Hang, mely mindent megmutat.
Segít Neked, hogy megtaláld az utat
Ami elvezet Téged a lelkemhez.
Csak gondolj rám és szoríts a szívedhez!
Mert Te vagy az, kiről annyit álmodtam!
E mesés világot Neked alkottam.
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
TE..
Életem szürke volt, homályos. Gondolataim esőfelhők. Egész énemmel a sivár
földet markoltam, lapulva. Az ellenségek tengerén nem volt barátság-part. Magamban küszködtem a széllel.
Aztán jöttél TE, fény. Felkelt a
nap, a hideg fájó emlékké zsugorodott. Beléd néztem, ember. Növekszik a
zátony a folyó sodrában, rárakódnak újabb és újabb hordalékok. Végül
kizöldül, sziget születik. Így nőtt bennem az érzés.
Ha messze vagy, elsorvad a szivárvány, elhalványul a fák zöldje. Nézem a levegőt, fáj.
Mindegy ki szól, mit mond. A virágok örömöt nem adnak, állatok
szeretnek, de belül üres vagyok.
De aztán itt vagy, velem. Szárba
szökkenő rózsa, nevető felhő. Surranó patak, szentély-fa, orvosság.
Szavad kevés, halk. Súlya van. Gondolatod enyémmel találkozik, mielőtt
kimondanád. Rám nézel, rád nézek. Látsz engem. Olyannak, amilyen vagyok. És
ezt, rajtad kívül senki sem látja. Látlak. Tudom, ki vagy. Érezlek.
Semmink sincs. Annyi sem, mint másoknak. Kevés a tárgy, mely minket
szolgál. De nekem adtad a zenét, a színeket, a formákat, A Szépet. Hálás
vagyok, és követelődző. Akarom, hogy velem légy. Varázsló vagy, ki foglyul
ejtettél: csak Veled hallom a dalt, csak Veled látom a színt. Bátor
vagyok, kitartó, jó. Veled.
Éjjelente itt alszol mellettem. Érzem
tested melegét, már nem félek ébredni. Itt vagy. A nap, mely arcoddal
kezdődik, nem lehet szomorú.
Néha úgy érzem: leéltem egy életet, előtted. A másikat Veled kezdtem. Ne legyen több, elég már. Hegyek
mosolya, erdők sóhaja, tenger ölelése. Enyém vagy.
Nem üvöltöm
világgá, nem harsogom hegyeken állva. Csak magamhoz vonlak este, feltoluló
melegség hullámában, s halkan mondom: szeretlek!
Maradj velem. Végig, az utolsó napig.
Szeressétek egymást,
de a szeretetből ne legyen kötelék
Legyen
az inkább hullámzó tenger lelketek partjai között.
Töltsétek meg egymás serlegét, de ne igyatok egyazon serlegből
Kínáljátok egymást kenyeretekből, de ne ugyanazt a cipót egyétek.
Daloljatok, táncoljatok együtt, és vigadjatok, de engedjetek egymásnak
egyedüllétet.
Miként a lant húrjai egyedül vannak, habár ugyanarra a dallamra rezdülnek.
Adjátok
át szíveteket, de ne őrizzétek egymás szívét.
Mert
szíveteket csak az Élet keze fogadhatja be.
És
álljatok egymás mellett, de egymáshoz ne túlontúl közel:
Mert a
templom oszlopai távol állanak egymástól,
És a
tölgyfa meg a ciprus nem egymás árnyékában növekszik.
A végtelen falban legyek egy tégla,
Lépcső, min felhalad valaki más,
Ekevas, mely mélyen a földbe ás,
Ám a kalász nem az ő érdeme.
Legyek a szél, mely hordja a magot,
De szirmát ki nem bontja a virágnak,
S az emberek, mikor a mezőn járnak,
A virágban hadd gyönyörködjenek.
Legyek a kendő, mely könnyet töröl,
Legyek a csend, mely mindíg enyhet ad.
A kéz legyek, mely váltig simogat,
Legyek, s ne tudjam soha, hogy vagyok.
Legyek a fáradt pillákon az álom.
Legyek a délibáb, mely megjelen
És nem kérdi, hogy nézik-e vagy sem,
Legyek a délibáb a rónaságon.
Legyek a vén föld fekete szívéből
Egy mély sóhajtás fel a magas égig,
Legyek a drót, min üzenet megy végig
És cseréljenek ki, ha elszakadtam.
Sok lélek alatt legyek a tutaj,
Egyszerű, durván összerótt ladik,
Mit tengerbe visznek mély folyók.
Legyek a hegedű, mely végtelenbe sír,
Míg le nem teszi a művész a vonót.
"Mikor egy barát közelébe kerülünk, egy másik világba jutunk, ahol
frissebb a levegő, tisztábban csengenek a hangok, élénkebbek a színek,
gondolataink gyorsabban, következetesebben járják útjaikat.
Való világunk teljesen különbözik ettől a környezettől, hiszen most
olyan helyzetben vagyunk, ahol szabadon önmagunk lehetünk." /Andrew M. Greely/
Speak softly love and hold me warm against your heart
I feel your words the tender trembling moment start
We're in a world, our very own
Sharing a love that only few have ever known
Wine colored days warmed by the sun
Deep velvet nights, when we are one
Speak softly love so no one hears us but the sky
The vows of love we make we'll live until we die
My life is yours, and all because
You came into my world with love so softly love
Wine colored days warmed by the sun
Deep velvet nights, when we are one
Speak softly love so no one hears us but the sky
The vows of love we make we'll live until we die
My life is yours, and all because
You came into my world with love
So softly love
"Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek a
lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek
kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy
vidámak, és nagyon boldogok legyünk."
(Ernest Hemingway)
1.
Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjén is száműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok;
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az biztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszúság;
Őr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ.
2. Nem biztos, csak a kétes a szememnek,
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanúm az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok;
Fektemben is fölbukás fenyeget;
Van pénzem, s egy vasat se keresek,
És reggel köszönök jó éjszakát;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ.
3. Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott;
Barátom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre-megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök s mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.
4. Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvényt és szabályt.
S most mi jön? Várom a pályabéremet,
Mert befogad és kitaszít a világ.
Mindenütt ott vagy, ahol valaha
tudtalak, láttalak, szerettelek:
út, öröm, erdő veled integet,
falu és város, nappal s éjszaka
folyton idéz, őszi hegy s tél hava,
vízpart s vonatfütty, s mindben ott remeg
az első vágy, s a tartó őrület
huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.
Mindenütt megvagy: mint virágözön
borítod életemet, friss öröm,
frissítő ifjúságom, gyönyöröm:
minden mindenütt veled ostromol,
de mindig feljajdul a halk sikoly:
e sok Mindenütt mindenütt Sehol!
Törjön százegyszer százszor-tört varázs:
Hát elbocsátlak még egyszer, utólszor,
Ha hitted, hogy még mindig tartalak
S hitted, hogy kell még elbocsáttatás.
Százszor-sujtottan dobom, ím, feléd
Feledésemnek gazdag úr-palástját.
Vedd magadra, mert lesz még hidegebb is,
Vedd magadra, mert sajnálom magunkat,
Egyenlőtlen harc nagy szégyeniért,
Alázásodért, nem tudom, miért,
Szóval már téged, csak téged sajnállak.
Milyen régen és titkosan így volt már:
Sorsod szépítni hányszor adatott
Ámító kegyből, szépek szépiért
Forrott és küldött, ékes Léda-zsoltár.
Sohase kaptam, el hát sohse vettem:
Átadtam néked szépen ál-hitét
Csókoknak, kik mással csattantanak
S szerelmeket, kiket mással szerettem:
És köszönök ma annyi ölelést,
Ám köszönök mégis annyi volt-Lédát,
Amennyit férfi megköszönni tud,
Mikor egy unott, régi csókon lép át.
És milyen régen nem kutattalak
Fövényes multban, zavaros jelenben
S már jövőd kicsiny s asszonyos rab-útján
Milyen régen elbúcsúztattalak.
Milyen régen csupán azt keresem,
Hogy szép énemből valamid maradjon,
Én csodás, verses rádfogásaimból
S biztasd magad árván, szerelmesen,
Hogy te is voltál, nemcsak az, aki
Nem bírt magának mindent vallani
S ráaggatott diszeiből egy nőre.
Büszke mellemről, ki nagy, telhetetlen,
Akartam látni szép hullásodat
S nem elhagyott némber kis bosszuját,
Ki áll dühödten bosszu-hímmel lesben.
Nem kevés, szegény magad csúfolását,
Hisz rajtad van krőzusságom nyoma
S hozzámtartozni lehetett hited,
Kinek mulását nem szabad, hogy lássák,
Kinek én úgy adtam az ölelést,
Hogy neki is öröme teljék benne,
Ki előttem kis kérdőjel vala
S csak a jöttömmel lett beteljesedve.
Lezörögsz-e, mint rég-hervadt virág
Rég-pihenő imakönyvből kihullva,
Vagy futkározva rongyig-cipeled
Vett nimbuszod, e zsarnok, bús igát
S, mely végre méltó nőjéért rebeg,
Magamimádó önmagam imáját?
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
"S mert vándor vagy, minden nap tovább kell menned az úton, mely
egyetlen célod, tehát lelked és a lelkedben elrejtett isteni tartalom
megismerése felé vezet. Nem könnyű ez."
"A boldogság olyan, mint egy pillangó - mondta a Mester. - Ha űzőbe
veszed, elillan előled. De ha csendben leülsz, a válladra röppen.
- Mit kell hát akkor tennem a boldogságért?
- Ne vadássz rá!
- De van-e valami, amit tehetnék?
- Megpróbálhatsz csendben leülni, ha van hozzá merszed!"
„Mi a hűség, mit várunk attól, akit szeretünk? (…) Mikor hűséget követelünk, akarjuk-e, hogy a másik boldog legyen? S ha a hűség finom rabságában nem lehet boldog szeretjük-e azt, akitől hűséget követelünk? S ha nem úgy szeretjük a másikat, hogy boldoggá tesszük, van-e jogunk követelni valamit, hűséget vagy áldozatot?”
Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megujul.
Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör. -
Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.
Az ének öröm lesz megint, mint
arcod érintése arcomon. És akkor majd szavaink válaszolni tudnak egymásnak,
mint bőrünk és idegeink. De addig úgy tapogatóznak egymás felé gondolataink,
mint a vakok, és te mindig arra válaszolsz nekem, amit valaki más kérdezett
tőled.
Nincs mit tennem, Téged
szeretlek, tőled kérdezem naponta megválaszolhatatlan életünkben, kérdezem a
szemedtől, a szádtól, soha véget nem érő öleléseinkből. És te félelmeimre
félelmeidet feleled, szorongásaimra szorongásaidat, és mondataink félig
kimondva meghalnak a levegőben, és ki tudja, tested és testem véget nem érő
párbeszéde meddig lesz hangosabb az iszonyatnál? Az iszonyatnál, ami már sejtjeinkben
bújkál: sejtjeink egyenként emlékeznek a háborúra, elég egy hír a rádióban, s a
képzelet már robbantja félelmesen fehér fegyvereit. Idegek világrészei
rándulnak össze, s már az egész föld fáj s a föld minden halála háborúja.
Lecsukott szemeden át látom,
nem hiszed, hogy az ének öröm lesz megint, mint arcod érintése arcomon. Nem
hiszed, hogy a robbanás a jövő földrészeiben és az idegekben megakadályozható.
Nem hiszed, hogy érdemes szembenézni az iszonyattal a múltban és az idegekben
és a jövőben. És a mondat meghal közöttünk félig kimondva a levegőben, mert
tudom, hogy nem elég érv a remény, és tudom, hogy életem sem lesz elég érv és
halálom se, csak az élet egésze elég erős az iszonyat ellen.
Hát minden sejtemmel lázítok
ellened-érted, a képzelet fegyverei ellen, a fájdalom fegyverei ellen, a
pusztulás gondolata ellen, minden gondolatommal lázítok az emberiség félelmei
ellen, félig kimondott mondatai ellen, amelyek meghalnak az időben...
Hogy az ének öröm lehessen
megint, mint arcod érintése arcomon....
Milyen gyönyörű: szólni lehet,
és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik, társra is
találhatunk. Csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető
nyelvét. Csak meg kell ismernünk. A föld rétegein áthaladva, a történelem
korszakain áthaladva, eljutva végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. És
megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált. Amire
szüksége van, hogy a föld rétegein áthaladva, a történelem korszakain áthaladva
eljusson végre oda, ahol ő a teljes világegyetem. Fölösleges és nevetséges
olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük.
Hiszen én ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a
fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj... De lehet, hogy ő
arra emlékszik, hogy nem kapott tejet, nem volt. És az anyja messze volt. És
megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és
válaszol. És válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből
valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám, sose merném többet kimondani a
szót: szeretlek. Csak azt mondanám: vonat. Mert talán állomás mellett lakott és
évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy
azt mondanám: cigaretta. Mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát,
mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé. Csak rá kell figyelni, a
mozdulataira. Karjával most olyan mozdulatot ír le, amilyent csak az tud, aki
egész lényével mozdul vagy szól. Semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is
egész valóddal felé fordulsz. Szájad mellett egy kis ránc emlékezik és a
szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt.
Fájdalmaiddal soha el nem érheted. Arcodon a fájdalom nyomai és hangodat
érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert
történelem előtti korból valók, amikor még nem tudott emberhez szólni az ember,
csak ütött. Csupa kék-zöld folt az arcom, nem szóltak hozzám, csak ütöttek, s
nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki
van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. De hiszen volt egy
mozdulata: feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul. Felé fordultál, mint
aki egész lényével válaszol. Megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára
ölel. Megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak
ennyit mondtam: szeretlek.
"Van-e
még barátság a világon? Fiatal emberek azt hiszik, van; de aztán
megtudják, hogy amit barátságnak hittek, csak pajtásság volt. A
barátság sokkal bonyolultabb, fájdalmasabb és erőszakosabb kapcsolat,
mint a szerelem. A szerelem adni és kapni akar. A barát csak adhat.
Barátság, abban az értelemben, szűkszavúan, ahogy két ember, kézfogás
és ígéret nélkül, egy életre jótáll a másikért."
Néhány szóval, de a lényegre térve:
Ez jelenti a testet, a lelket, a lét egészét.
Érezzük, ahogyan érezzük a vér melegét;
belélegezzük, ahogyan a levegőt lélegezzük;
magunkban hordozzuk, ahogyan gondolatainkat
hordozzuk. Semmi más nem létezik
a számunkra. Nem szó ez; kifejezhetetlen
állapot, melyet e néhány betűvel próbálunk
jelezni…
Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketek is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna, nagy csend,
De hallanánk titokzatos zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beleolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
- fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak, s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet - égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
- így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott - azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.
Hogy mért csak így:
Ne kérdezzétek;
Én így álmodom,
Én így érzek.
Ilyen messziről,
Ilyen halkan,
Ily komoran,
Ily ködbehaltan,
Ily ragyogón,
Ily fényes vérttel;
Űzött az élet,
S mégsem ért el.
Menedékem:
A nagy hegyek,
Az élet fölött
Elmegyek;
S köszöntöm őt, ki zajlik, és pihen:
Én, örök vándor, s örök idegen.
"-Elmegyek - mondta - és azt akarom, hogy tudd: Visszajövök. Szeretlek, mert... - Ne mondj semmit - szakította félbe Fátima - Az ember azért szeret, mert szeret. Nem kell hozzá semmi indok..."
Élt
egyszer egy pap, aki esküje letétele után elindult világot látni.
Hosszú éveken át vándorolt, mígnem elérkezett egy Isten háta mögötti
kis faluba. Itt az általa hirdetett vallásban hittek, de templomuk nem
volt; a legközelebbi, majd 25 km-re levő kisvárosba jártak templomba. A
pap gondolt egyet, és az egyház támogatását kérve, a falu férfijainak
segítségével saját templomot építtetett. Ettől kezdve minden vasárnap ő
celebrálta a misét, adta össze a házasodókat és mondott imát a
temetéseken. Sok év telt el így.
Egy
közönséges mise végeztével, egy kora tavaszi, hűvös vasárnap
délelőttön, ahogy kiterelgette a gyülekezetet a templomból és zárta
volna be a kaput, a templomkertbe lépett egy ismeretlen férfi. Szakadt
ruhájában, koszosan odaállt a pap elé, és azt mondta:
- Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot!
A pap jó volt, és bár kicsit furcsállta a dolgot,
hátrament
a paplakba, elővett egy citromot, félbe vágta, majd kivitte a férfinak
és odaadta neki, aki hálásan tekintett vissza rá.
Azonban a pap oldalát furdalta a kíváncsiság. Azt kérdezte:
- Fiam, miért kell neked ez a fél citrom?
A
férfin erre jeges rémület lett úrrá, és mielőtt a pap egy szót
szólhatott volna, kirobbant a templomkert kapuján, és elszelelt.
Egy
héttel később, megint csak kifele jövet a templomból a pap megint
szembe találta magát a templomkertben a fickóval. Az így szólt:
- Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot!
A
pap meglepődött, mind a férfi újabb felbukkanásán, mind az újabb,
furcsa kérésen. Persze azért jó volt, hátra ment a paplakba, és hozta a
fél citromot. A férfi kezébe nyomta, de rögtön rá is kérdezett:
- Itt van fiam, de kérlek, áruld el, miért kell neked ez a fél citrom?
A
férfi láthatóan megrémült, és rögtön elfutott, azonban a pap sem volt
rest, utána eredt. Csakhogy nem volt igazán jó kondícióban, még sosem futott ennyit és ilyen gyorsan, hát a falu végében kifulladt, és csaknem elájult. Arra gondolt, hogy hátha a jövő héten is eljön a különös alak, és akkor érdemes lenne tudnia tartani vele a lépést.
Így
hát a következő hetet szorgalmasan futóleckékkel töltötte. Megérte,
mert, ahogy gondolta, a következő vasárnap ismét belépett a
templomkertbe a furcsa idegen. A pap meg sem várta a kérését, jó volt,
és hozta a lakásból a fél citromot. A férfi e szavakkal fogadta:
- Köszönöm, pap, hogy jó voltál, és adtál egy fél citromot.
- Szóra sem érdemes, fiam, felelte a pap de kérlek, áruld el, miért kell neked ...
A
férfi már futott is kifele, de a pap szorosan a nyomában volt. Sokáig
futottak, a pap már kezdett nagyon kifáradni, mire egy széles, sebes
folyóhoz értek. Az idegen gondolkodás nélkül a folyóba vetette magát,
és átúszta, majd eltűnt futva a túlparton. A pap nem tudta követni,
mert nem tudott úszni. Bosszankodva tért haza.
A
következő hetet azzal töltötte, hogy naponta a 25 km-re levő kisváros
uszodájába járt gyakorolni, sőt, ha már ott volt, Arena márkájú
úszónadrágot, és Nike futócipőt is vett magának. Izgatottan várta a
vasárnapot; most már biztos volt benne, hogy a fura szerzet újra
ellátogat hozzá.
Vasárnap, ahogy bezárta a templomot, megnyikordult a kertkapu, és belépett a férfi:
- Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot!
A pap jó volt, hátrament, (felhúzta az úszónadrágot és a futócipőt is), fogta a fél citromot, és kivitte az idegennek:
- Itt van, fiam, de áruld már el, kérlek, mire kell ez neked?
A
fickó megrémült, kirontott a kapun, a pap sebesen utána. Elérték a
folyót, a férfi átúszta, a pap utána. A túlparton futott tovább, a pap
követte. Egészen egy mély szakadék szélén álló, magas fáig futottak. A
fickó macskaügyességgel felmászott, ám a pap nem tudott fára mászni, a
földön maradt. Szitkokat szórt mindenre, ahogy baktatott hazafelé.
A
következő héten a falubeliek furcsállva nézték, ahogy a pap minden nap
a templom kertjében a fákra mászik, ide-oda ugrál, és egészében véve
igen furcsán viselkedik. De a papot nem érdekelte, megszállottan
gyakorolt, készült a találkozásra.
Vasárnap
már a mise előtt felvette reverendája alá az Arena úszónadrágot és a
Nike futócipőt. Sőt, jó volt, és még a fél citromot is előre a zsebébe
tette.
Az
átlagosnál jóval gyorsabban celebrálta a misét, és amint lehetett,
megszabadult a gyülekezettől, és bemelegítésbe kezdett. Pontban, amikor
a misének rendesen végződnie kellett volna, a kertkapun belépett az
idegen férfi.
- Pap, kérlek, légy jó, és ...
A pap már nyújtotta is a fél citromot, miközben visszakérdezett:
- Fiam, mire kell ez neked, az isten szerelmére?
A
férfi megrémülve rohant el, a pap utána. Futottak a folyóig, átúszták,
futottak tovább a fáig, felmásztak rá. Itt a pap csaknem elkapta a
figura grabancát, amikor az elkapott egy indát, és átlendült a szakadék
túlsó oldalára. A pap azt hitte, idegbajt kap, de ekkor megpillantott
egy másik indát. Nosza, megragadta, és átlendült ő is a szakadékon. Ott
azonban nem várt akadályba ütközött: egy repülőgép-temető volt ott,
ahol az egyik roncsban elzárta magát a férfi. A pap dühöngve járta
többször is körbe a roncsot, de a szilárdan lezárt oldalajtón kívül nem
talált bejáratot; azt kellett valahogyan kinyitnia.
Csaknem őrjöngve tért haza.
A
következő hét minden napját a falu lakatosánál töltötte, ellesve a
zárak kinyitásának minden lehetséges módját. Vasárnap futócipőben,
úszónadrágban, hátán vízhatlan hátizsákba rejtett feszítővassal,
lángvágóval, tolvajkulccsal és fúrógéppel tartotta a misét, majd kiállt
a templom elé, várva az idegent. Amaz csakhamar meg is érkezett.
- Pap, kérlek, légy jó, és adj egy fél citromot!
-
Itt van, fiam - nyújtotta a pap, mert jó volt, de közben cselesen
megragadta a férfi csuklóját, magához húzta, és megszállottan villogó
szemmel kérdezte:
- De mire kell ez neked?
A fickón pánik félelem lett úrrá, kitépte magát a pap kezéből, és elrohant, de a pap nagyon szorosan ott volt a nyomában.
Száguldottak
a folyóig, gyorsan áttempóztak rajta, futottak tovább a fáig, nyakukat
törve másztak fel rá, egymás után átlendültek a szakadékon, a férfinak
alig sikerült bezárnia a roncs ajtaját a pap előtt. Ő azonban nem állt
meg, lekapta hátizsákját, elővarázsolta a szerszámokat, és ügyködni
kezdett a zárral. Egy óra nem telt bele, a nehéz ajtó nyikorogva
feltárult. Odabent az idegen rémülten vacogott, nagyon félt a pap ádáz
és diadalittas tekintete láttán. A pap lassan odalépdelt a fickó elé,
leguggolt, és nagyon halkan, barátságos mosolyra váltva, szelíden
megkérdezte:
- Fiam! Hetek óta kérsz tőlem fél citromot minden vasárnap. Nagyon szívesen adok, akár a jövőben is még többet, csak azt az egyet kérem tőled, hogy áruld el nekem: mire kell neked?
- Rendben van, pap ... - érkezett a remegő hangú felelet - Elmondom neked, de kérlek, légy jó, és ne mondd el senkinek!
A pap jó volt,
és nem
mondta el.
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is, meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy, olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj, mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
„ A héten a barátommal beszélgetve eszembe jutott egy történet, amit a nyáron hallottam.
„Egy
könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy
kiszabadítsa magát a bábból, segíteni akart neki, nagyon gyengéden
kitágította a szálakat, kialakítva egy kijáratot. A pillangó
kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott
repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy
csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira
megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük . Megrövidített
életét a földön töltötte, sohasem ismerte meg a szabadságot, sohasem
élt igazán.”
Én úgy mondom, nyitott kézzel szeretni. Ez olyan
tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem
vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt,
akit szeretek, mivel ha rákulcsolódok, rácsimpaszkodok, vagy
megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok. Ha én
megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek, mivel úgy érzem, én
tudom, milyennek kéne lennie, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom
meg, a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért,
választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat
vagy az akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni felette,
megfosztom a fejlődés, érés teljes lehetőségétől, az én birtoklási
vágyammal korlátozom és keresztezem, teljesen mindegy, mennyire jó
szándékkal.
Korlátozni, sérteni tudok a legkedvesebb óvó
cselekvésemmel, és védésem, túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban
tudja mondani a másik személynek : „Te képtelen vagy magadra vigyázni,
nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én
érted vagyok felelős.”
Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt
tudom mondani annak, akit szeretek: „Szeretlek téged, értékellek téged,
tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz
fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál, ami
lehetséges számodra, ha én nem állok utadba. Annyira szeretlek, hogy
teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben,
bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak kérni,
hogy ne sírj. Törődni fogok szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem
tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindig készen fogok állni,
hogy veled legyek bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled.
Igyekezni fogok, hogy figyeljek szavaidra, azok jelentőségére, de nem
ígérem, hogy mindig egyet fogok érteni veled.
Néha dühös leszek,
és akkor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen a
különbözőségeink miatt elutasítást vagy elidegenedést éreznem. Nem
tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig ,amit mondasz, mert
van, amikor magamra kell figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor
is olyan őszinte leszek veled, amilyen csak tudok. Tanulom, hogy ki
tudjam fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök, akár
szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. Én ezt úgy
hívom, hogy nyitott kézzel szeretni. Nem vagyok képes mindig távol
tartani a kezemet a bábtól, de egyre jobban megy.”
Biegelbauer Pál utolsó írása... 2001.09.30.
Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Könnyű a Napnak, mert
nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a
szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként
beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és
létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít. Nem
szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. De mit tegyek - ha nem
érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként s nem vethetek rád óvó
árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem
lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal
vagy a kinyújtott kezemmel. Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád,
a testem már régóta az enyészeté.
Nem
szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak, és az érintéshez nincs
más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és
a csendből forrásozik. × Nem
szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak. Mert nem lehet szólni.
Minden szó a teljességet töri darabokra. Csak a csend igaz. A csend a
teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság. Minden szó
az időtlen teljességcsendből időt teremtő szárnyalással kél és
ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt, elkülönült
cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull. Minden szó a
teljesség gondolatszülte tükrének egy-egy cserépdarabkája. Minden szó
az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása. Minden szó hamis,
mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a
változatlant változás-látszatúvá varázsolja.
Nem
szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal. Mert minden
szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben
és a változóban nyilatkozik meg. Mert minden szó a csend szava, minden
szó a csend törődése, minden szó a csend odaadottsága. Mert minden szó
teremtés. Minden szóban a teremtő csend és a teremtett szó eggyé válik.
Minden szóban a teremtő és a teremtett eggyé válik. Ez az érintés
teljessége. Minden szóban a teljesség van jelen.
× Lehet,
nem a szavak lesznek, amelyek megérintenek. Hanem a szóközök fehér
némasága. A csend könyvét nem lehet üres lapokkal megírni. Az csak a
süketszoba csendje lenne. Reményem, hogy a szavaim olyanok lesznek,
mint a szellőtől rezdülő falevelek susogása, vagy a madárdal, amelyek
csak mélyítik a természet csendjét. A szíved csendjét.
Kínában
egy vízhordozónak volt 2 nagy cserépedénye. Annak a botnak egy-egy
végén lógtak, amit a nyakában hordott. Az egyik edényen volt egy
repedés, míg a másik tökéletes volt és mindig egy teljes adag vizet
szállított. A pataktól a házig tartó hosszú séta végén a megrepedt
edény már csak félig volt vízzel. Két teljes évig ez így ment, minden
nap- a vízhordozó már csak másfél edény vizet szállított vissza a
házba. Természetesen a tökéletes edény büszke volt a teljesítményére,
hisz tökéletesen csinálta. De a szegény törött cserép szégyellte a
tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak félannyit
tudott teljesíteni. A két év keserűség után, egyik nap megszólította a vízhordozót a pataknál. - Szégyellem magam, mert a víz szivárog egész úton hazafelé. A vízhordozó így válaszolt a cserépnek:
-
Észrevetted, hogy virágok csak az ösvényen csak a te oldaladon
teremnek, s nem a másik cserép oldalán? Ez azért van így, mert én
mindig tudtam a hibádról, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az
oldalára. Minden nap te locsoltad őket, amíg visszasétáltunk. Két éve
leszedem ezeket a gyönyörű virágokat, hogy az asztalt díszítsem velük.
Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, akkor ez a gyönyörűség nem ragyogná
be a házamat.
„Keress
egy segítő kezet, majd egy másikat! Ne törődj vele, hány éves, milyen
származású, nemű vagy rangú az, aki a kezét nyújtja feléd, bízd magad
az ösztöneidre. Egymás legigazabb értékeit keressétek, és azt, amit
készek vagytok megtenni, kezdve a sort a mindenki számára
legfontosabbal. S amikor megtetted az első lépést, eltölt majd az öröm,
hogy van szemed a látáshoz, kezed az érintéshez és szíved, amivel
megérezheted a megváltozott világ szépségét.”
James O’Dea, az Institute of Noetic Sciences elnöke (USA)
Már nem fáj más, Csak az fáj mindíg jobban, Hogy égő sebeim Olyan világtól-idegen sebek, És a szívem más szenvedők szívével Nem egy ütemre dobban. Már nem fáj más, Csak az fáj mindíg jobban, Hogy önmagamba lassan visszanőttem. Betokozódtam, elszigetelődtem. Mint a temetkező selyembogár: Magam a selymeimbe beleszőttem.
Szeretnék egyszer lepke lenni még. Öröm mézét, búbánat harmatát Az arany élet-réten vinni szét. Leszállani minden virágkehelybe, S megtapintni a virágok szívét. Szeretnék egyszer hivő, hevülő, Lengő, lebegő lepke lenni még.
Rebbenő szemmel ülök a fényben rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel, kékje lehervad lenn a tavaknak s tükre megárad, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged, mossa az eső össze szivünket.
Valaha ember voltam én
is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad
akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes
takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt,
színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt
és nőtt, s egyszercsak elért engem is és beborított
fényével, melegével, végtelenségével.
Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is
álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón
itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam,
messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország
lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek
végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság,
várakozás és néha visszatérés az emberek
közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött,
és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek...
Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer
év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel.
Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.
Ruttkai Éva :
Arcodat őrzi
Thalis Silvenier
Ülj ide mellém s nézzük együtt
